Non so in qual modo, ma i miei scolarini erano venuti a sapere che quel giorno era il mio compleanno. Me li vidi arrivare alla scuola col vestito delle feste e con un regalino tra le mani.
Chi mi portava una penna elegante, chi un libriccino da messa, chi un astuccio da lavoro, chi un bel mazzo di fiori freschi. Io fui consolata e attristata da quella vista: consolata perchè qualunque segno di gratitudine o d'affetto che mi venisse da quei buoni figliuoli mi toccava il cuore e mi faceva parer leggiero ogni sacrifizio: attristata, poichè pensavo che i denari occorsi in quelle compre, potevano venir destinati a più nobile uso. A ogni modo, accolsi serenamente quelle care dimostrazioni d'amore.
Un bambino solo, il più povero, non mi offrì nulla: ma dal suo contegno imbarazzato e dal suo visetto malinconico argomentai quanto dovesse soffrire. Lo chiamai e quando l'ebbi vicino me lo strinsi ripetutamente fra le braccia, baciandolo. Incoraggiato da quelle carezze, il poverino mi pose tra le mani un involtino e fuggì vergognoso.
Sorpresa e incuriosita, lo aprii senza che nessuno potesse accorgersene. Vi erano.... indovinate!.. Tre pallottoline di zucchero!
Lo richiamai subito da me.
--Lo sapevi che mi piacesse lo zucchero? gli chiesi sorridendo.
--Me lo sono figurato! Mi piace tanto a me!
--E tu, ripresi commossa, l'hai certo chiesto alla mamma e....
--No signora! replicò prontamente, non ho chiesto nulla a nessuno; glie l'ho serbato proprio io, di mio....
--Ma pure....
--La nonna, quando mi dà il caffè e latte, mi mette sempre nella chicchera due o tre pallottoline di zucchero per indolcirlo. Io ho levato lo zucchero....
--E il caffè e latte?... chiesi con la gola serrata.
--L'ho preso amaro!
Mario, piccolo Mario, dove sei tu? Forse il fumo delle officine avrà annerito il tuo viso d'angelo, forse a quest'ora lavorerai i campi dove biondeggia la messe e si matura, al sole, la vite, forse ti accoglieranno le navi avventurose dove il lavoro è sì duro, la speranza sì fallace....
Ma chiunque tu sii, operaio, agricoltore o uomo di mare, il tuo posto è fra i nobili cuori, per quali l'amore è sacrifizio, l'abnegazione, dovere.
Mario, piccolo Mario, se tu per un momento potessi entrare nella mia stanzetta da studio, vedresti molte carte, molti libri, molti ninnoli; e vedresti anche, custoditi in una piccola campana di vetro, tre pezzetti di zucchero, un nome, una data! | El nem képzelhetem hogyan, de a kisdiákjaim rájöttek, hogy aznap volt a születésnapom. Ünneplő ruhába öltözve jelentek meg az iskolában és még ajándékot is hoztak. Volt aki egy elegáns tollal érkezett, más valaki egy misekönyvvel, aztán hoztak munka dobozt és volt aki egy szép csokor friss virágot. Ezek láttán egyszerre felvidultam és elszomorodtam: felvidultam, mert mindig örömmel töltötte el a szívem, ha bármiféle hálát és szeretetet kaptam azoktól a drága gyermekektől, és minden áldozat értük egyszeriben semmiségnek tűnt. Elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy a pénzt, amit az ajándékok vásárlására szántak, nemesebb célokra is elkölthették volna. Mindenesetre örömmel fogadtam szeretetük eme kedves kinyilvánítását. Csak egy kisfiú -a legszegényebb- nem hozott semmit: de zavarából és bús arcocskájából kikövetkeztettem mennyire szenvedhetett. Odahívtam magamhoz és amikor odajött többször megöleltem és puszit adtam neki. Szegénykémnek az ölelésektől megjött a bátorsága, és a kezembe nyomott egy apró, tekercsszerű csomagot majd szégyenkezve elfutott. Meglepetten és kíváncsian nyitottam ki, úgy hogy senki se vegye észre. Találjátok ki mi volt benne! Három cukorka! Rögtön visszahívtam magamhoz. --Tudtad hogy nagyon szeretem a cukorkát? – kérdeztem mosolyogva. --Gondoltam. Én is nagyon szeretem! --És te – kezdtem újra meghatottan- megkérted anyukádat, hogy... --Nem tanító néni –válaszolta rögtön- nem kértem senkit semmire; én tettem félre, én a magam... --De... --A nagymama, amikor tejeskávét készít nekem, mindig tesz két, vagy három cukrot a bögrébe, hogy édes legyen. Én kivettem a cukrot... --És a tejeskávé? –érdeklődtem összeszorult torokkal. --Keserűen ittam meg. Mario, kis Mario, hol vagy? Talán egy műhely fekete füstje kormozza feketére angyali arcodat, tán éppen földeket művelsz, melyeken sárgállik az érett gabona és serken a napon a szőlő, vagy esetleg hajókra szállsz, ahol a munka igen kemény de a remény igen csalóka... De bármi is légy, munkás, földműves, vagy tengerész, a helyed a nemes szívűek között van, akik számára a szeretet áldozat, önfeláldozás és kötelesség. Mario, kis Mario, ha csak egy pillanatra is beléphetnél az apró dolgozószobámba, láthatnál rengeteg papírt, sok-sok könyvet és megannyi csecsebecsét. De láthatnál három cukorkát, egy nevet és egy dátumot is megőrizve egy kis üvegbúra alatt! |